Az Ipoly folyó és a szárazföldi határ metszés-pontjának sarkában áll ez a határkő, a megcsonkított Magyarország mementója-ként az idők végezetéig, emlékeztetve a jövő nemzedékét arra, hogy kik voltunk, mivé lettünk, honnan-hová jutottunk a francia honban született döntés után.

Drága jó, szorgos, földművelésben megöregedett, megőszült nagyszüleink életük végéig könnyes szemmel, összeszorult szívvel tekintettek a folyó túlsó partján maradt, elődeiktől megörökölt javakra. Erdőt, mezőt, szőlőt, a megélhetést nyújtó istenadta szent magyar földet veszítették el örökre, s vele együtt önbecsülésük, emberi tartásuk egy részét is. Történjék bármi, soha nem feledjük: 1920. 06. 04. a magyar nemzet Waterloo-ja volt.

A falutól keleti irányban 510 hektáron terül el az Ipolytarnóci Õsmaradványok Természetvé- delmi Terület.
A lakóházakat környező táj kb. 1/5-e ártér, illetve síksági domborzattípusba sorolható.
Kőzettani alapja főként oligocén agyagmárga, de keleti szélén foltokban előfordul miocén homokkő, fajtamészkő és andezittufa is.
Talajának döntő részét a barna erdőtalaj különböző típusai adják, jelentős még a réti talaj, de található humuszos homok és réti öntéstalaj is. A dombvidék talaja kovárványos erdőtalaj, ennek nagyobbik részét szántók, kisebbik részét erdők adják. A magasabb részeken agyagbemosódásos barna erdőtalajok találhatók, ezek zömmel erdővel borítottak.
A község első ízben az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben fordul elő Tarnócz néven, ami azt bizonyítja, hogy volt plébániája. A XIV-XV. században Tasnoch, Tamulch, Tarnouk és Tharnócz névalakban szerepel a régi iratokban, dokumentumokban.

1492-ig a Dicsőszentmártoni, a Kizdi és a Tarnóczi családok birtokolták. 1499-ben a Tarnóczi család tagjai osztoztak rajta.

1558-ban Berényi András, Zerdahelyi István, Pelinyi Bálint és Muraközy Mátyás nyerték adományul Ferdinánd királytól. Ekkor 11 összeírt házzal Pilinyi Ferenc szolgabíró járásához tartozott, de 4-5 év múlva már a szécsényi szandzsák területéhez sorolták, és török hódoltsági faluként adózott Tarnofcse néven. A XVII. század elején 20-24 magyar család élt a faluban. Ebben az időszakban épültek a legrégebbi kúriák, amelyek közül a legnevezetesebbek a Baán-, a Jankovich-, a Woxith-Horváth házak voltak.

A Jankovich- kúriában működött a falu régi iskolája még a XX. század első évtizedében is.
A török kiűzése, Rákóczi kurucvilága után a XVIII. század 20-30-as éveiben Tarnócz már újratelepül, virágzó falu, ahol 24 magyar háztartást írtak össze.
Hírneves is, mert a vármegyei közigazgatás ebben az időben különböző helyeken megtartott vármegyei közgyűlései közül egyet 1727-ben Tarnóczon tartott meg.
A XIX. század végén mintegy 1200 kh szántó, 480 hold rét, 515 hold legelő állt a tarnóci gazdálkodók rendelkezésére. Az Ipoly folyón vízimalom működött, amelynek vízelrekesztő gátjai, zúgói, áradást okozó vízterelése miatt sokszor szerepelt a vármegyéhez küldött lakossági panaszok között. 1874-ben tragikus tűzeset pusztított a községben és a falu leégett. Ekkoriban 813-an lakták.
1896 jelentős évszám volt Tarnóc életében, mert az 1892-ben Aszódtól Gyarmatig meghosszabbított vasútvonal az Ipoly völgyén, Szécsényen, Tarnócon át Losoncig vitte az utasokat, teherárukat.
A falu az 1873-as községtörvénytől 1950-ig kisközség. 1950-től 1973-ig Litke társközsége,1990-től közigazgatásilag önálló település, amelynek életét polgármester és képviselő-testület irányítja.

Ipolytarnóc hírnevét a XIX. század kiemelkedő alakjának, Kubinyi Ferenc tudósnak köszönheti.
A kutató 1836-37-ben fedezte fel a hazai földtani örökség egyik legértékesebb, a világ leggazdagabb harmadkori lábnyomos lelőhelyét, amely az özönvíz előtti vulkáni katasztrófa emlékeit őrzi. Kevés olyan hely létezik, ahol a múlt mélységes-mély, feneketlen kútjába enged betekintést.

A Csapás-völgyben, a felső miocén-kori lerakódásokban szenzációs tudományos értékû növény– és állatlenyomatokat találtak. Az 1944-ben védetté nyilvánított és az azóta több szakaszban is bővített 512 hektárnyi dombvidékekkel kapcsolatos természetvédelmi törekvések 1986-ban egy geológiai tanösvény megnyitásában öltöttek testet. A világviszonylatban is páratlan leletek sorsa 1995-ben újabb fordulatot vett, mert az összeurópai természeti örökség részének nyilvánították. Az Európa Tanács Európa Diplomával tüntette ki. A terület a Bükki Nemzeti Park Igazgatóság kezelésében van.

Az ősvilági Pompeji eltemetett kincsei 20 millió év szendergése után kerültek lassan újra napvilágra. A vízmosások falában, eróziós domboldalain felszínre került rétegekből cápafogak, kövesedett fák, levéllenyomatok, ősállatok lenyomatai tárulnak fel páratlan megtartásban.